Rólunk

"Minden álom valóra válhat, ha van merszünk a nyomába eredni"

Walt Disney

Az egyesület megalakulása, mint a legtöbb dolog az életben, egy álommal kezdődött. Egy 9 éves kislány álmával.

Amikor az ember lovagolni kezd, felmerül benne a gondolat, pláne ha olyan fiatal, mint amilyen ő volt akkor, hogy ha egyszer nagy leszek, nekem is lesz egy gyönyörű lovardám, drága lovakkal és hatalmas fedett pályával. Ám ahogy telik az idő, rájön, hogy ez nem is olyan egyszerű, mint azt képzelte. Ettől függetlenül pontos célját még nem tudva, órákhosszat koptatja csizmáját a lovarda istállójában nap mint nap. Telnek az évek, megtanul egy s mást: lovat ápol, nyergel, istállót takarít, szerszámot ápol, terelgeti a nála kisebb lovasokat, csúnyán néz, ha egy új lovas okoskodik neki arról, hogy mit hogyan kellene csinálnia, pedig mindenki számára triviális, hogy a ráosztott feladatban ő a legjobb, na és persze kitartóan edz. Később versenyekre jár, ami egyre több munkával jár, de tudja, ez az álma, ez az amit nem szabad feladnia.
Egy nap azonban kap egy váratlan és szörnyű hírt: a lovardát felszámolják, az edző, aki felnevelte külföldön kap munkát, a lovak, akik tanították egy tanyára kerülnek, így a hely, ahol eddigi élete felét leélte, már nem elérhető többé számára. Egy világ törik össze benne...
Kis, neki végtelennek tűnő, idő elteltével levelet kap, melyben ez áll: "A segítségeteket szeretném kérni a lovak elhelyezésével kapcsolatban (...) akik eddig nem érdeklődtek afelől hogyan segíthetnének, azok most se keressenek!"
Először nem tudja, sírjon-e vagy nevessen... Sírjon, vajon rá vonatkozik-e a feltétel, kereste-e az edzőjét és segített-e eleget, vagy nevessen, mert újra láthatja szeretett társait, sőt lehetőséget kaphat újra velük élni. Végül hosszas családi beszélgetések és tervezések után vette a bátorságát és felkereste a levél szerzőjét.  Aggódott, vajon mit mond majd, nem tartja-e túl fiatalnak a felelősség vállalásához, ami a lótartással jár. De, mint azt tudjuk, minden rosszat valami jó követ, az edzője alkalmasnak tartotta a feladatra... Nem is egy, rögtön három lovacska büszke tulajdonosává válhatott. Boldogsága határtalan volt, de tudta, hogy amennyire boldog most, annyira nehéz is lesz a legjobbat kihoznia magából, márpedig lovat tartani csak úgy lehet, ha a legjobban csinálod.
Az első évben, ekkor elsős gimnazista volt, nagyon sokat küzdött. Nem volt olyan reggel és este, amikor ne lett volna lelkes, mikor kiment a lovaihoz. Nem számított mennyire van korán vagy késő, hideg vagy meleg, hétfő vagy vasárnap. Csak ment és csinálta. Gyakran fáradtnak érezte magát az iskolában, nem értette miért kell minden órán azért küzdenie, hogy nyitva tudja tartani a szemét, nem értette miért néznek rá furcsán az osztálytársai, amiért ő nem ment minden pénteken bulizni, nem értette miért problémáznak a tanárai azon, ha becsúszott egy-két rosszabb jegy, vagy ha néha elkalandozott az órán. Sokmindent nem értett, sokszor volt rossz hangulatban, sokszor azt érezte nem érdekli mi történik a világban, neki megvan mindene, amit szeret, de azt is tudta, hogy ha ezt most feladja, akkor nem csak neki lesz rossz, hanem azoknak is, akikért felelősséget vállalt. Ezért nem úgy döntött nem feladja, csak megváltoztatja a célt. Az álmai továbbra is a szeme előtt lebegtek és keményen dolgozott, hogy valóra váltsa őket.
Másodikos gimnazistaként, az iskola mellett elvégzett egy lovas oktatói képzést, amely szintét nem volt zökkenőmentes. Az elsődleges probléma az volt, hogy Budapestre kellett feljárnia minden szombaton az órákra. Korábban kelt szombatonként, mint a hétköznapokon, akkor ért haza, amikor mások bulizni indultak, havonta vizsgái voltak, nem is beszélve a gyakorlatokról... A lovarda nem volt megközelíthető tömegközlekedéssel, így a 10 alkalomból kettőn tudott részt venni. Végül sikeresen, jó eredménnyel teljesítette az utolsó gyakorlati és szóbeli vizsgáját. Azt gondolta, ez az év nehéz volt, 6 tanítási nappal, rengeteg tanulással és nemalvással, mert akkor még nem tudta mi vár rá a következő években. De boldog volt, mert azt csinálhatta amit szeret. Végigdolgozta a tanévet, kialakított egy olyan ügyfélkört, amely fenntartotta a rendszert, szájról szájra terjedt a híre, egyre többen kezdtek lovagolni járni, egyre több lóval foglalkozhatott. Csatlakozott a település egyesületéhez, létrehozott egy szakosztályt az egyesületen belül a lovasok számára. Rengeteg programmal, táborokkal, edzésekkel igyekezett színessé tenni a lovas életet Tiszaszigeten.

Végül sikerült kilépnie az egyesületből, és megalapítania sajátját. Amit 9 évesen megálmodott, az most 18 éves korára alapot kapott és lehetőséget nyert a további fejlődésre. Büszke arra, hogy ugyan sok változáson ment keresztül rövid idő alatt, a legtöbb kapcsolatát megőrizte, nem vált el haraggal senkitől, akivel egyszer összehozta a sors. Büszke arra, hogy a rengeteg gyerek és felnőtt, aki betette a lábát a lovardába, mosolyogva ment haza és jött vissza. Büszke és boldog, mert göröngyös ugyan az út, de tudja, minden álom elérhető, ha mer tenni érte.